Egy nagymama meséi

e_nEgy nagymama meséi

Amikor Margót először láttam, feltűnt a számítógépe képernyővédőjeként beállított családi fotó őszintén közvetlen, összebújós hangulata. Rögtön az jutott róla eszembe, milyen jó lehet az unokájának lenni. Pedig akkor még nem is tudtam, mennyire, hiszen csak nemrég, egy facebook-os bejegyzés kapcsán derült ki számomra, hogy nála nem csak a sütemény saját készítésű, hanem a mese is mellé.

Mi az eredeti foglalkozásod? Van-e bármilyen párhuzam az eddigi munkahelyi feladataid és az írás között?

Azzal kezdeném, hogy nem tartom magam írónak, csak egy mesét kedvelő nagymamának, aki az elképzelt történeteket leírta.
Az eredeti foglalkozásom pedig gép- és gyorsíró, bár tanár szerettem volna lenni, de a sors másként rendezte az életem. Gépíróként dolgoztam, s dolgozom is a mai napig. Végeztem munkát takarékszövetkezetben, Áfész irodán, de az igazi munkát, 1993-ban találtam meg, az ügyészség berkeiben, ahol ma is dolgozom.

Egy jogász ismerősöm említette egyszer, hogy mivel a munkája során egész nap olvas és ír, ezért szabadidejében már nincs kedve egyikhez sem. Ezek szerint akkor ez rád nem igaz.

Én is egész nap írok a munkahelyemen, ami nagy figyelmet igényel, de ha kilépek az ajtón, a munkát bent hagyom. Az úton hazafelé pedig már az otthoni dolgokra koncentrálok, majd miután elvégeztem azokat, felüdülés számomra, ha leülhetek, és ami a fejemben eltárolódott „kiírhatom” belőle. Lehet, furán hangzik, de ez valahogy úgy néz ki, mint egy megtelt edényt kiürítesz. Ez azért nem azt jelenti feltétlenül, hogy minden nap írok. Bár most már sokkal egyszerűbb, hiszen egyedül élek, de akkor is megtaláltam azt az időpontot, mikor gyermekeim kicsik voltak.

Róluk is kérdezek majd, de először mesélj kicsit a saját gyerekkorodról! Hogy képzeljünk el, milyen kislány voltál?

Gyermekként nem egy örökmozgó, inkább visszahúzódó voltam. Már akkor is nagyon szerettem olvasni. Sok esetben este lefekvéskor a takaró alatt is olvastam elemlámpával, nehogy anyukám észrevegye. Bár nem követendő, de az étkezések alkalmával is ott volt a könyv az asztalon.

Ha jól számolom, akkor te a hetvenes, nyolcvanas években voltál kisgyermekes anyuka. Ahhoz képest mennyit változott most a világ?

Igen, 1983-ban egyedül maradtam velük. A lányaim akkor hat, hét és nyolc évesek voltak. Egyedül neveltem fel őket, segítség nélkül. Nem volt nagymama, aki segíthetett volna, mivel messze is laktam tőle, és egyébként is még aktív dolgozó volt. Nem volt könnyű, de fiatalon az ember sokkal többet bír.
Általában délután öt és hat óra között értem haza a munkából, akkor kikérdeztem a leckét, megnéztem az írásbeli feladatokat. Ha igényelték, leültünk társasozni, kártyázni, majd míg ők fürödtek, vacsoráztak, addig megfőztem másnapi ebédet, mert nem szerették a napközis kosztot.
Egyetlen egy műszaki cikkem volt otthon, egy kazettás magnó. Néha ez helyettesített engem a mesemondásban. Nagyon sok mesekazettájuk volt a lányoknak, időnként ezeket hallgatták lefekvéskor.
Baráti kapcsolatra nem igazán maradt lehetőségem, mert másodállást is kellett vállalnom, hogy el tudjam rendesen látni őket, ne szenvedjenek semmiben hiányt.
Magamra csak ezután volt idő, mikor ők aludtak. Mégsem jutott soha eszembe, hogy másként kellene csinálni.

A gyermekeimre nagyon büszke vagyok, bár szerénytelennek hangzik, de azt hiszem jól csináltam, szépen neveltem őket. Mind a négy gyermekemet – a már említett három lány után született még egy fiú is – sikerül iskoláztatni, rendes szakmájuk, csodálatos családjuk van. A lányoknak mind van már gyermeke, csodálatos anyukák. Nagyon szépen nevelik a csöppségeket, és örülök, mikor látom, hogy ők is beleviszik a nevelésbe azt, amit tőlem láttak. Azt, hogy nem sajnálják az időt arra, hogy bármikor leüljenek a gyerekekkel játszani, hogy olvassanak nekik meséket és nem ültetik a tévé elé, vagy a számítógéphez, hogy ne kelljen velük foglalkozni.
Szerintem mindig kell, hogy a gyermekre ideje legyen egy szülőnek, akkor is, ha félbe kell hagyni a házimunkát. Az megvár. Legalább is én így voltam vele. A gyermek az első, a többi várhat, úgy sem csinálja meg senki helyettem.

Biztos ennek is köszönhető, hogy olyan szoros ma is mindannyiukkal a kapcsolatom. Például két és fél évvel ezelőtt, mikor a legkisebb unokám született, kimentem Írországba, hogy segítsek a lányomnak. Nagyon egyedül érezte kint magát és a gyes is csak fél év ott, így utána vissza kellett mennie dolgozni. Engem kért meg, hogy ha tudok, segítsek. Mára már ők is itthon vannak, remélem itt is maradnak. Igy is a nagyobbik lányom még mindig külföldön él, ezért minden évben kimegyek látogatóba legalább tiz napra, mert nagyon hiányzunk egymásnak.

Mennyi időt töltöttél akkor Írországban? Hogy érezted magad kint?

Először a baba születésekor voltam kint két hónapot, majd 2011. október 20-tól, kilenc hónapos korától 2012. október 20-ig éltem Írországban.
Nagyon szerettem a babára vigyázni, újra fiatal mamának éreztem magam. Lányomék rengeteget dolgoztak, de mindig volt idő arra is, hogy kirándulni menjünk.
Gyönyörű hely, és az emberek is nagyon kedvesek. Teljesen más a szemlétet odakint. Minden téren. Ha bementem egy boltba, nem tudtam megelőzni a boltos köszönését, mosolyát. Az utcán ismeretlenek rád köszönnek, ha kiránduló helyen találkozol valakivel, ott is, pedig nem is ismer. Köszön, mosolyog. Sokan azt mondták itthon, hogy könnyű nekik, mert tele vannak pénzzel, de én azt hiszem, nem a pénztől függ, hogy valaki kedves, udvarias vagy sem.

A gyerekekkel való kapcsolatunk csodálatra méltó. Egy családnak négy-öt-hat gyermeke is születik. Sok esetben az anyuka nem dolgozik, gyerekeket nevel. Sajnos nagyon sok a down kóros gyermek, de ott teljes értékű emberként kezelik. Nem “csodálják” meg. Legalább is ott, ahol mi éltünk. Én csak egy kisebb városban éltem Cork megyében, csak erről tudok beszélni, ezért általánosságban nem tudom, hogy így van-e, de ott minden szempontból nagyon más volt az élet az itthon megszokotthoz képest. Sokkal rugalmasabban kezelnek mindent, nincs az a papír hátán papír rendszer. Megbíznak egymásban az emberek.

Ezek szerint akkor a négy saját gyermeked mellett az unokák gondozásában, nevelésében is aktívan részt veszel. Így bizonyára ismered a manapság népszerű mesekönyveket is, amelyekből egyre több van, hoszen mostanában sokan fordulnak a meseírás felé. Figyelemmel kíséred az aktuális irányzatokat, slágertémákat vagy abszolút a magad belső útmutatása alapján szövöd a történetet?borito

Teljes mértékben saját magam szövögetem a történeteket, olykor a mesébe ültetem át azokat a dolgokat, amik velem megtörténtek, megtörténnek. Ez egyfajta naplóírásnak is megfelel. Aki olvassa a könyvemet, az emiatt teljesen magáénak érezheti azt. Hiszen Áfonya, a főszereplője egy játékos kis manó, aki éli a manók megszokott életét, szereti a természetet, az állatokat és vele mindig történik valami érdekes, mint ahogy mindannyiunkkal, mégha esetleg nem is vesszük sokszor észre. Sok barátja van, például Simi a sündisznó, Gizmó, a macska, akikkel szívesen játszik, kirándul, rengeteg élményben van részük. Áfonya mamája, a jóságos manómama, aki mindig megértő kisfiával, még akkor is, amikor éppen mindenféle huncutságon töri a fejét, pedig akár szintén olyan figura, akiben az olvasó magára vagy szüleire, nagyszüleire ismerhet.

Milyen út vezetett el a mesekönyved megjelenéséig? Hogy találtatok egymásra a kiadóval?

Nagyon sokáig nem mutattam meg senkinek, csak mikor már felnőttek a gyerekeim, akkor olvasták el, és igen meglepődtek, tetszett nekik.
Miután eldöntöttem, hogy megpróbálom kiadni a kéziratot, rögtön a tettek mezejére léptem. Gondoltam nem veszítek semmit, legfeljebb azt mondják, hogy nem jó. Az interneten találtam rá a kiadóra. Végtelenül kedves, segítőkészek voltak velem.

Sokáig gondolkoztál azon, hogy milyen néven jelenjen meg a könyv? A címét hamar kitaláltad vagy nehezebben adta meg magát?

Az írói név a saját nevemből alakult ki. Erma (Erdősi Margit szerk)., a lánykori nevem kezdő szótagjai, a Woods a vezetéknevem megfelelője, bár az „s” csak a hangzás miatt került oda.
Az, hogy mi legyen a címe, rögtön meg volt. Nagymama meséi, hiszen nagymama vagyok. Az alcímet, meg a főszereplő adta.

Nagyon szeretném még a meglévő kéziratokat is kiadni, az egyik ennek a mesének folytatása, a másik pedig novellákból, versekből áll.

Mit tanácsolsz azoknak, akik maguk is írni szeretnének, de esetleg nincs hozzá önbizalmuk vagy nem elég kitartóak?

Tanács? Hát, inkább csak annyit, hogy nem szabad semmit feladni. Sőt!! Az elképzeléseit mindenki vigye véghez még akkor is, ha az csak az önmagának okoz örömet. Az meg külön szerencse, ha másnak is kedvében jár vele. Önbizalom, kitartás mindenhez kell, anélkül semmi nem sikerül. Nem szabad hagyni, hogy bárki is negatív hozzáállásával elvegye a kedvünket attól, ami nekünk örömet okoz.

Még csak most jelent meg a könyv, így gondolom visszajelzések elsősorban egyelőre még inkább a rokonoktól, ismerősöktől érkeztek. Melyik volt ezek közül az egyik legkedvesebb számodra?

Unokám a nyáron egy hetet töltött nálam, és miután „belakta” a lakást, kezébe került a kézirat. A házban szintén nyaralt egy kislány, akivel összebarátkozott, miután feljött, unokám első dolga az volt, hogy odavitte a kislánynak a kéziratot és büszkén mondta: Nézd csak, ezt az én mamám írta!

Az interjút készítette Gelányi Anikó, a MoJa Stúdió vezetője.